Életkert A test és a lélek
egészségére!
Szellemi ösvény/Ősök tisztelete

Kezdőlap

Aktuális

Életkert

Életmód

Receptek

Praktikák

Szellemi ösvény

Olvasóterem

Fórum

Elhunyt ősök tisztelete

Az elhunyt ősök tisztelete, az „élet a halál után” hitének megnyilvánulása kivétel nélkül, minden ősi kultúrában jelen volt. Egyes népeknél „halottkultusz” alakult ki, ami alapjában véve az eltávozott ősök istenként való tiszteletét jelenti. Ma már tudjuk, hogy koránt sem volt ez olyan „primitív” hit, szokás, mint amilyennek az elmúlt évtizedek tudománya tekintette, hisz az eltávozott lélek távoli célja valóban a Teremtő Lélekkel való újraegyesülés. Az eltávozó lélek megszabadul a földi lét minden nyűgétől, bajától, a boldogság, öröm jut osztályrészéül, ami egy „emelkedett” állapot, s e szó világosan utal a történésre, amikor is a „Hazatérő” egy magasabb dimenzióba kerül. Hisz „halál” nem létezik, ez az emberi nem egyik legnagyobb tévedése. Amit ma végnek, elmúlásnak hiszünk, az valójában mentális tudatállapot változás, nagyon is örömteli dolog a lélek számára, amennyiben ezt az örömét mi itt maradók segítjük, ahelyett, hogy elrontanánk, amiként tettük évszázadokon keresztül. A holtak „táplálásának” szokását a Régi Egyiptomban is megfigyelhetjük, s később ugyanezt a szokást érjük tetten eleinknél is, a sírba helyezett ételek-italok formájában, ami mintegy útravaló gyanánt szolgált, valamint a bizonyos napokon a sír mellé, avagy áldozati helyekre kitett ételek-italok képében is. Az ekként kihelyezett táplálék tulajdonképpen „áldozat”, melyet az élők feláldoznak, felajánlanak, így tudatva eltávozott szeretteikkel, hogy jó szívvel ápolják emléküket. Hatására a testben élők nagy adag szeretetenergiához jutnak a magasabb dimenziókból, s ez az energia segíti életútjukat, „szerencséssé teszi” őket itt a Földön. Az ősi népek előtt koránt sem volt ismeretlen a „lélek” fogalma, ahogyan az anyagi testből kilépett lélek további „életének” ténye sem. Éppen ezért a halotti szertartás – TOR – valójában nem keserves búsongásra szolgált, mint napjainkban, amikor az útnak induló lélek itt maradott szeretteinek iszonyú fájdalmával a szívében kénytelen hosszú útjára indulni, avagy e fájdalom révén a Földhöz láncolva beragadni a Föld körüli dimenzióba, s ott vesztegelni. Teljességgel átéli, átérzi itt hagyott szerettei fájdalmát, iránta való kötődését, s fájdalma az alacsonyabb dimenzióhoz köti, nem engedi továbblépni, nem engedi abba a mentális tudatállapotba kerülni, amire azt mondjuk: MEGBOLDOGULT. A temetési szertartás valójában rengeteg lakodalmas motívumot tartalmazott, vagyis eleink hitték, hogy a lélek eltávozása az anyagi testből inkább örömre, mintsem bánatra adna okot. Az eltávozottat, ha nő volt, Krisztus menyasszonyának mondták, s ennek megfelelően öltöztették. Ha férfi volt, a Mindenség jegyeseként beszéltek róla. Vagyis eleink előtt az sem képezte titok tárgyát, hogy az anyagi testből való távozás egyfajta SZENT EGYESÜLÉS első lépése, kezdete. Tisztában voltak azzal is, hogy afféle kóbor lelkek szép számmal fordulnak elő a Földön, itt járnak közöttünk, és segíthetnek is, amennyiben a kellő jóindulattal fordulunk hozzájuk, de ártani is tudnak, ha nem vigyázunk. Feltételezett ártó szándékuk sem a képzelet szüleménye, hisz magasabb dimenziókba emelkedni csak a súlyos, földhöz ragadt emberi érzelmektől megtisztult lélek képes, akinek szívében már nem lakozik más, csakis az egyetlen igaz érzés, az isteni érzés, a szeretet. Mindezeknek megfelelően eleink hitték, hogy a Föld közelében többnyire afféle „gonosz” lelkek időznek hosszabb ideig, akiket gyűlölet, harag, elkeseredés, avagy bármi hasonló, „negatív” érzet tart itt. Éppen ezért igyekeztek az eltávozott léleknek kedvében járni, nagyon óvakodtak megsérteni, megbántani őt, nehogy ezen hirtelen éledt érzés révén maguk ellen fordítsák, és ideláncolják, ami – a jelek szerint – sem földinek, sem éginek nem érdeke. Ha az eltávozott lélek azt látja, hogy mindenki szeretettel, jó szívvel gondol rá, és szívből örül „megboldogulásának”, akkor könnyedén, szívében megnyugodva emelkedik magasabb dimenziókba, ahol számba veheti elmúlt életének történéseit, tanulságait, s e tanulságokat levonva készülhet újabb testet öltésére, amennyiben úgy látja jónak. „Testet ölt” kifejezésünk is szépen tanúskodik az ősi hitről, mely szerint az ember maga koránt sem az anyagi test, az valóban afféle porhüvely, amire csupán ittlétünk ideje alatt van szükség, s amit dolgunk végeztével levetünk, mint holmi kabátot, ám e „lemeztelenedés” legkevésbé sem azonos az elmúlással. Ősi hitünk, hagyományaink eltörlésével megfeledkeztünk a távozó lelkek segítéséről, s talán ennek köszönhető, hogy mára ezer és ezer lélek bolyong a Föld körüli dimenzió foglyaként. Az eltávozó lélek számára egyetlen, hatalmas segítség egy úgynevezett „vezető”, aki szeretetenergiát adva az útra készülődőnek, könnyűszerrel bejuttathatja Őt a magasabb dimenzióba, hisz a szeretetenergia ellensúlyozza a Földhöz kapcsoló, nehéz érzelmeket. Ez az energia, a „vezető” jóvoltából egészen a másik dimenzió kapujáig – az úgynevezett Virágok Hídjáig – kíséri a „Hazatérőt”, ahol is Lélekcsaládja vár reá, s veszi gondozásába. A Virágok Hídjáig vezető ösvényt a kőkorszakban Amerika területére vándorolt Anaszázi indiánok „taposták ki”, vagyis a hazatérő lélekkel kapcsolatos tudás már a kőkorszakban fontos részét képezte az emberi kultúrának. Mai korunk „hiszem, ha látom” felfogása az, ami e tudást emlékezetünkből kitörölte, roppant kárt, kavarodást okozva ezzel mind a földi, mind az égi birodalmakban. Az Ázsia területéről elszármazott Anaszázi indiánok írásjelei meghökkentő egyezést mutatnak a székely-magyar rovásírás jeleivel, ami arra enged következtetni, hogy magyar eleink tudása, hiedelemrendszere, hagyománykészlete is egy tőről fakadhatott ezen indián törzsével. Az „okos elengedés” a legkevesebb, s egyben a legtöbb, amit hazatérő szerettünknek nyújtani tudunk. Így járulhatunk hozzá, hogy távozása ebből a dimenzióból valóban „megboldogulás”, egy örömteli tudatállapotba való jutás legyen, s hogy nagyjából egy emberöltőnyi idő múltán viszontláthassuk Őt családunk legújabb sarjaként, testileg-lelkileg egészséges újszülöttként.

Kósa Ella

vissza