Életkert A test és a lélek
egészségére!
Olvasóterem

Kezdőlap

Aktuális

Életkert

Életmód

Receptek

Praktikák

Szellemi ösvény

Olvasóterem

Fórum

A szomorú orcájú királykisasszony


Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királykisasszony, akit még soha, senki ember fia nem látott nevetni, pedig tizenhat tavaszt is megért már a lelkem. Az öreg király kerek tizenhat esztendeje próbálta nevetésre fakasztani. Semmire sem vágyott már az életben, egyedül csak arra, hogy legalább csak egyszer, csak egyetlenegyszer ragyogni láthassa világszép leánykájának orcáját. Ragyogni, akárha a Nap ragyogott volna fel az égen.
De hisz úgy is volt.
Egy gonosz boszorkány, a királykisasszony születésekor elvarázsolta a király országát. Attól fogva csak akkor süthetett ki a Nap, ha Hajnal királykisasszony mosolyog. De nem ám akárhogyan! Csakis akkor, ha tiszta szívből mosolyog, vagy még jobb, ha egyenest kacag. Tizenhat kerek esztendő óta nem látott napsütést szegény, elátkozott ország népe. Rendre felhők úsztak az égen, egyszer vékony, sötét felhők, másszor terebélyes fehérek, még másszor kövér fekete bodros fellegek, de közöttük egyszer sem ragyogott fel a Nap, vagy az ég kékje. Mostanra bizony élelem is alig akadt, nemigen termett ott már meg semmi, még a kenyérnek való gabona sem.
A király elhalmozta a királylányt mindenféle jóval, s egyre várta, leste, vajon mikor mosolyodik el végre.
Ám azt leshette!
Igen bánatos volt az öreg király. Hetek óta aludni sem tudott, annyira gyötörte a gond. Éjjel s nappal egyre csak a fejét törte, mitévő legyen. A kis királylány meg csak búslakodott, csak üldögélt szomorúan, magányosan a szobácskájában, s nemigen szólt az senkihez, fia szót sem. Egyetlen játszópajtása volt, egy rút varangyos béka. Egyszer valahogyan beugrott a kitárt ablakon, s bár a király azonnal parancsba adta a szolgálóknak, hogy fogják meg, s dobják vissza a kerti tóba, a kis királylány nem engedte.
- Hagyjátok, hadd maradjon! – kiáltott rá a megzavarodott szolgálóhadra, akik királyuk szavára rögvest neki is álltak a békavadászatnak. No, volt ám nagy csodálkozás. A királylány napok óta először szólalt meg, nemigen volt annak szokása a beszéd sem. A szolgálók dermedten álltak, s nagy szemekkel pillogattak hol a királyra, hol meg a hercegkisasszonyra. A király ábrázatján csodálkozás ült, ahogy hosszan végigszemlélkedett leánykáján.
- Hagyjátok! – mondta aztán ő is. – Talán éppen erre a csúf jószágra kap majd kedvet mosolyogni az én kicsi szentem.
- Úgy legyen! – mormogták orruk alatt a szolgálók, azzal sorra kisomfordáltak a teremből. Az öreg király meg fejét csóválgatva közelebb ballagott, letelepedett leánykája mellé, s lágy hangon megkérdezte:
- Mondd hát, mi nevettetne meg, drága gyermekem!
- Ó, édesapám! – panaszolta könnyes szemekkel a lányka. – Hogyan is lenne énnekem kedvem nevetgélni, amikor annyi gyönyörű virág nyílik a világon, erdőkben, mezőkön, réteken, de én egyet sem láthattam, szagolhattam még? Hogyan is vigadhatnék, amikor hírből ismerem csak birodalmad egének csillagait, s az aranyló Napot, az ezüstös Holdat sem láthattam soha?
No, erre már az öreg király igen elszontyolodott. Bizony, ebben az országban nem nyílik virág, nem süt ki a Nap, és nem fénylenek fel Hold és csillagok, míg leánykája fel nem vidámodik. Csakhogy a leány nem vidámodik fel, míg nem nyílik virág, míg nem süt ki a Nap, és nem fénylenek fel Hold és csillagok.
Istenem, istenem, mitévő legyen?
Menten összehívatta országának összes bölcsét. Azok hosszan vitatkoztak, törték a fejüket a megoldáson, ám semmire sem jutottak a tudományukkal. Egyikük azt javasolta, fessenek a királylánynak festményt, legyen rajta sok-sok virág, égszínkék égbolt, ragyogó napsütés, és fénylő Hold. Tán csak akad piktor, aki emlékszik még a virágok tarkaságára, az ég kékjére, a Nap aranyára, a Hold ezüstjére, és vászonra is tudja varázsolni ezeket.
A király világgá szalasztotta az összes hírnökét, egyik sebesebben vágtázott, mint a másik. Találtak is piktort, nem is egyet. El is készült a festmény, nem is egy, de tucat, s egyik szebb volt, mint a másik.
Amikor az utolsó is elkészült, a király üzent a hercegkisasszonyért, ugyan fáradjon már le a nagyterembe, valami szépet látni. Ott tolongott már akkor az egész királyi udvar, de még az ország népe közül is sokan, s pisszenéstelenül várták, mikor fakad mosolyra Hajnal királykisasszony.
Hajnal nagy, kerek szemeiben könnycseppek ragyogtak, ahogy belépett, s aprócska lépteivel végigsietett az ajtótól a trónusig futó szőnyegen. Szemeiből felszáradtak a könnyek, helyükön kíváncsiság csillant, ahogy a király előadta, mi ügyben hívatta.
A légy zümmögését is hallani lehetett, ami alatt Hajnal végigsétált a festmények előtt, és sorra, alaposan szemügyre vette mind. De bizony csak sóhajtozott, csak a fejét rázta, aztán megint sóhajtozott. Nemhogy kacajra, mosolyra nem fakadt, de mire végigcsodálta az összes festményt, még könnyei is újra összesereglettek.
- Ó, jaj, édesapám! – sírta aztán, a trónus elé lépve. – Szépek, szépek, de mit ér a virág az illata nélkül? – Azzal sarkon fordult, s zokogva visszaszaladt a szobájába.
No, volt nagy sírás-rívás. Még az öreg király is szétmorzsolt egy-egy hízott könnycseppet a szemei sarkában, mielőtt újra összeparancsolta volna a bölcseket. Most épp azon ment a vita, vajon honnét, s miként szerezhetnének virágillatot.
A nagy vita hevében senki nem figyelt a királyra. Akkor kapta csak fel mindenki a fejét, amikor az öreg uralkodó hahotázni kezdett. Felpattant a trónusról, s könnye folyt a nevetéstől, úgy kacagott.
Csakhamar híre ment az egész országban, hogy az uralkodó beleháborodott a nagy gondba. Mintha nem lenne még épp elegendő bajuk, mintha nem ülne máris átok az országon és népén, hát most még ez is. A király meg azóta is felváltva könnyezett, meg kacagott, meg könnyezve kacagott, s egyre a fejét csóválta. Megesett, hogy még a falat is kifordult a szájából, mert épp akkor kapta el a nevetés, máskor meg a sírás.
Hajnal meg csak sírt, csak sírt keservesen, s már még kedves békájának ugrándozása sem tudta magára vonni a figyelmét.
Egy napon aztán kitárult a királykisasszony szobájának ajtaja. Csillagszemű legény lépett be rajta. Elmosolyodott, kezét nyújtotta Hajnal felé, s így szólt:
- Jöjj velem, királylány! Megmutatom neked a világ összes virágát.
Hajnal rákerekítette nagy szemeit, s bizony bele volt azokba írva, hogy szavát sem hiszi a legénynek. Ám a csillagszemek úgy elbűvölték, hogy megszólalni sem tudott. Nyújtotta a kezét, s követte a legényt, mint akit megbabonáztak.
Kézen fogva értek le a palota udvarára. Felszerszámozott csődör várt rájuk a kapunál. A legény felpattant annak a hátára, majd maga elé emelte a királykisasszonyt, s lassan kiporoszkáltak a kapun, ki a városból, messze el a palotától. Jaj, de ahhoz nem elég messze, hogy akár egyetlen, iciri-piciri, fakó, kókatag virág is a szemük elé kerülhetett volna.
- Hová viszel te engem, te legény? – kérdezte könnyeit törölgetve Hajnal. Három nap, három éjjel mehetünk, akkor sem érünk ki apám birodalmából, s akkor sem lelünk fia virágot sem. Éhség, szomjúság gyötör, és mindjárt ránk is esteledik. Fordulj vissza, vigyél haza!
A legény elmosolyodott, gyors pillantással körbetekintett. Nem járt arra teremtett lélek sem.
- Repülj Csillag! – mondta akkor. S lássatok csodát, a fehér csődör elrúgta magát a földtől, a magasba emelkedett, és olyan sebesen szállt, hogy Hajnal nem is látott mást alant, csak elmosódott, seszínű foltokat. Ripsz-ropsz kiértek az öreg király birodalmából. Napsütötte, virágos rétek felett szálltak, körös-körül az egész világon, ragyogón kékellő ég alatt, fehéren rikító felhők felett. Egy alkalommal megálltak virágot szedni s Hajnalnak csak úgy ragyogott az arca, ahogy sorra végigszagolta mind. Szedtek is egy kosárra valót, felkötötték a ló oldalára, s indultak haza. Ahogy meg hazaértek, a legény eltűnt, mintha a föld nyelte volna el, s vele a lova is. Egyedül a kosár virág árválkodott a helyükön.
Hajnal megparancsolta, hogy a kosarat vigyék a szobájába. Ám hiába szagolgatta hol az egyik, hol a másik virágot, hol kéket, hol sárgát, hol lilát, hol meg pirosat, újfent megeredt a könnye, s csak folyt, csak folyt, mint a záporeső. Akkora fekete fellegek rohantak az égen, mint még soha.
Így ment ez, egész addig, míg egy este megint be nem toppant a csillagszemű legény. Elmosolyodott, kezét nyújtotta a királylány felé.
- Jöjj velem, királylány! Megmutatom neked apád birodalmának összes csillagát, s az ezüstös Holdat.
Hajnalnak bizony nem kellett kétszer mondani. Már pattant is, szinte szaladt a fehér csődörhöz. Épp besötétedett, mire kiértek a városból.
- Repülj Csillag! – szólt akkor a legény, s már szálltak is, magasan fenn, a felhők fölött. És Hajnal kacagott, csak kacagott, ragyogott az arca, s ragyogását, mint millió és millió apró kis gyémánt, szikrázón verték vissza a csillagok. Az ezüstös Hold odanevetett rájuk, fényujjaival lágyan végigcirógatta a királylány orcáját.
- Ne menjünk még! – könyörgött Hajnal, amikor a legény hazafelé fordította a táltost. – Várjuk meg a Napot, míg felkel!
- Ó, nem, királylány! – mosolygott rejtélyesen a legény. – Megmutattam neked a világ összes virágát, megízlelhetted azok illatát, megmutattam apád birodalmának összes csillagát, s az ezüstös Holdat. De a Napot neked magadnak kell meglátnod! – És már repültek is, hazafelé. Hazaérvén Hajnal hasra vetette magát az ágyán, s csak sírt, csak zokogott keservesen.
- Ne sírj, királylány! – szólott valahonnét egy halk, kedves hang. – Ne sírj, hisz kacagnod kéne!
- Hát már hogyan is lenne huzalmam a vigadozáshoz? – zokogta erre hajnal. - Hisz megcsodálhattam a világ összes virágát, illatostul, mindenestül, megcsodálhattam apám birodalmának összes gyémántcsillagát, s az ezüstös Holdat, de az aranyló napot sosem láthatom apám palotájának kupolájára ragyogni. – Sírdogált még egy keveset, aztán meg hirtelen felkapta a fejét, s elkezdett körbetekingetni a szobán. Még a sírdogálásról is megfeledkezett.
- Ki szólott hozzám? – kérdezte ijedten, kerek szemeinek kutakodó pillantását újra és újra körbejáratva a szobán. Nem volt ott teremtett lélek sem.
- Hát én – pattant oda mellé az ágyra a béka. – Ki más?
Hajnal elámult.
- Te beszélsz? – kérdezte aztán, szemét dörzsölgetve. – Vagy csak álmodom?
- Nem álmodsz, királylány. De ó, épp ezen csodálkoznál, amikor mostanra megmutattam neked a világ összes virágát, megízlelhetted azok illatát, megmutattam apád birodalmának összes csillagát, s az ezüstös Holdat?
Hajnalnak szeme-szája eltárult immár.
- Ó, ugyan már, béka! – mondta aztán bosszankodva. – Hallom, hogy szólsz hozzám, ámbár álomnak vélem. De hogy te mutattál volna énnekem bármit is! Jaj, dehogy! Egy legény volt – mesélte elmélázva. – Ragyogó arcú, csillagszemű legény, hangja mint a méz, termete mint a szálfa, táltosa mint a szélvész. – S ahogy ezeket mondta, csak úgy ragyogtak a szemei.
- Én vagyok az a legény – felelte csendesen a béka. – Hát nem ismersz rám, királylány?
Hajnal haragvón bámulta a csúf jószágot.
Aztán meg, egyszerre kacagni kezdett. Csak kacagott, csak kacagott, hogy könnye potyogott belé. Levegőhöz alig jutott a nevetéstől. Odabotladozott az ablakhoz, szélesre tárta, s kacagott tovább.
- Még hogy te lennél az a legény? – kérdezte hasát fogva nevettében. – Te lennél a csillagszemű, akivel bejártam eget-földet, erdőt-mezőt? – Kacaja messzire röppent, fel a magas égbe, a felhőkig, s még azon is túl. A vaskos, sötét felhőréteg hirtelen oszladozni kezdett, s szempillantás alatt eltűnt. Aranyos ragyogás zúdult a palota kupolájára, a kókadozó búzaföldekre, a sárgálló fűszálakra, a bimbóban rekedt virágokra, a bezöldült vizekre, s a bennük magukat épp csak vonszoló halakra, a nyamvadt gallyakat nevelő fákra, aranyló napsütés zúdult az elátkozott országra, s annak egész népére. Mindenhonnan előtódultak az emberek, nevettek és sírtak örömükben, arcukat tartották a sárgán ragyogó sugarak elébe.
Hajnal meg csak nevetett, csak kacagott, megállás nélkül.
Aztán meg, ahogy sarkon penderedett, s a békához szólott volna, elnémult a kacaja. A csúf varangy nem volt sehol, a csillagszemű legény állt már akkor a terem közepén. Csak állt, s mosolygott szelíden, hogy Hajnalnak a szeme is könnybe lábadt boldogságában, a mosolya láttán.
Virágba borult az ország, s vele virágba borult az emberek kedve is. Volt ám nagy dínom-dánom, már csak azért is, mert Hajnal és a csillagszemű legény világra szóló lakodalmat csaptak, ahol vendégül látták az ország egész népét. Az est fénypontja az öreg király meséje volt. Körülülték, s áhítattal hallgatták, hogyan ugrott fel a vállára a rút varangy, hogyan súgta a fülébe, hogy ő, egyedül ő mentheti meg az országát, ha cserébe nekiadja a leánya kezét, s ő hogyan állt rá, sírva-kacagva az alkura, egy főbólintással. Aztán meg hogyan kacagott magamagán, valahányszor eszébe jutott mindez, és hogyan hullott a könnye, valahányszor arra gondolt, hogy talán mégis igaz lehetetett, s végül kénytelen lesz egy rút varangyhoz adni az ő világszép leánykáját. De bizony mostanra kiderült, hogy a rút varangy elvarázsolt királyfi volt, aki akkor változhatott csak vissza királyfivá, ha megment egy birodalmat a pusztulástól, és ha annak a birodalomnak a királya cserébe nekiadja a leánya kezét.
Így ért véget a mese.
Az ország népe, miután végighallgatta, felhörpintette ki-ki a maga italát, s azzal folytatódott a lakodalom. Három nap ropták a táncot, két zenekar, felváltva húzta a talpalávalót, s még arra sem figyeltek fel, hogy az ifjú pár egyszer-egyszer észrevétlen kilopakodott a palotából. Hol virágos mezők felett, hol ragyogón kéklő ég alatt szálltak, s a Csillagszemű csokrétát kötött gyönyörű arájának, hol meg a csillagok között suhantak, s a csokrétába kötött virágokon gyémántporrá lett a csillagok fénye, a Hold simogatása, hol meg csak kacagtak, kacagtak, s a palota kupolája vakító ragyogással verte vissza az aranyló Nap rázúduló fényét.

Kósa Ella

vissza