Életkert A test és a lélek
egészségére!
Olvasóterem

Kezdőlap

Aktuális

Életkert

Életmód

Receptek

Praktikák

Szellemi ösvény

Olvasóterem

Fórum

Nyútsd a kezed

A négy ember – három férfi és egy nő – elgondolkodva üldögéltek a szegényesen megterített asztal körül, melyen az amúgy is szűkös vacsorának mostanra csupán a maradványai árválkodtak. Mind a négyük arcán gondterhelt kifejezés ült, arcbőrükbe mély barázdákat vésett a nélkülözés, noha koruk alig haladhatta meg a harminc esztendőt.
- Ez nem mehet így tovább! – csapott hirtelen az asztalra az egyik férfi, mire amazok hárman összerezzentek, de fel sem néztek. Ültek tovább gondolataikba merülten. – Nincs munka, nincs pénz, az emberek éheznek, fáznak, utcára kerülnek, s lassan állati szinten tengődnek, ami alatt maroknyi kiváltságos a zsírjukon hízik.
- Hallottuk ezerszer, és anélkül is tudjuk, Michael, hogy nap mint nap elismételnéd még ezerszer – felelte a nő. Beszélni már kevés. Beszélünk évtizedek óta, s mi értelme?
- Épp ez az! – villantak meg a Michaelnak nevezett fiatalember kék szemei. – Tenni kell végre! Tenni!
- Tenni! De mit? – hördült fel a nővel szemközt ülő alak. – Kivonulni a terekre, és kilövetni a szemünket? Akkor majd talán lesz mit enni adni a gyerekeinknek? Akkor majd nem nyomorognak a nyugdíjasok, nem híznak tovább a bankok, nem mennek sorra csődbe a gazdák, és adják idegenek kezére a földjeiket? A drága Anyaföldet? Akkor majd nem lesznek árulók a Hazában, akik saját népük vérét adják önnön fényes létükért cserébe? A népét, aki bizalmat szavazott nekik, s aki életét helyezte a kezükbe? Ugyan! Hányszor ontottuk vérünket, tucat és tucat új eszme égisze alatt? S miért?? A semmiért, csak hogy pusztuljon a nemzet.
- Márpedig én nem nézem ezt tétlenül tovább! – sziszegte Michael, majd elnémult. Látszott milyen kétségbeesetten töri a fejét. – Miért nem értik? Ó, Édes Istenem, hát miért nem értik, hogy egyedül az összefogás segíthet? Miért nem értik, hogy ha a hordó kilyukad, nem csak a bor alja folyik ki, de a teteje is? Emberek ezreit, saját nemzettestvéreiket dobják oda, és miért? Vacak júdáspénzért cserébe!
Hosszas csend vette kezdetét, melyet csupán a mélyről szakadó sóhajok vertek fel, majd elültek azok is, helyet adván a fényből sötétségbe, sötétségből fénybe cikázó, megoldást kutató gondolatoknak.
- Jártam a faluban, a napokban többször is – szólalt meg beletörődött, fásult hangon a nő. – Rengeteg a szegény, vannak, akik napokon keresztül nem látnak még kenyeret sem, de akadnak, akiknek azért még van munkájuk. Nem is tudom, melyik a szerencsésebb. A dolgozók bármit megtesznek, hogy megtartsák az állásukat, az utolsó pénzkereseti lehetőségüket. Éhbérért robotolnak napi 12-16 órát is, ha kell. Ha jajszó hagyja el az ajkukat, azonnal felharsan a szokott szöveg: „Ha nem tetszik, el lehet menni. Akad munkanélküli ezrével, aki a fél életét adná, ha a helyetekre léphetne” Próbáltam győzködni őket. „Bolondok, miért csináljátok? Az életetek is oda lesz, nyomorult kis pénzecskéért cserébe. Majdnem megvertek. El nem tudják képzelni az életüket pénz nélkül. Pénz, pénz, pénz. Annyiszor elmondtam, hogy fogjunk össze, egész falvak, megyék egyesülhetnének, összedobjuk, kinek mije van, ki a földjét, ki a gépeit, szerszámait, munkaerejét, szakértelmét…Kellenek szakemberek, akik kelmét szőnek, ruhákat készítenek, k
ellenek emberek a földekre, kellenek pékek, cipészek, szűcsök, annyi, de annyi munka elkélne…De mindenki csak pénzért hajlandó dolgozni, vagy éhezik. Fogjunk össze, legyünk önellátók, dobjuk a közösbe, amink csak van, és amit kitermelünk, legyen közös, jusson belőle mindenkinek, aki közénk áll…Kinevettek, kigúnyoltak. – A nő szeme sarkából kövér könnycsepp gördült alá, ahogy lehajtotta a fejét, s homlokát, az asztalra könyökölve, megtámasztotta apró tenyerén. – Egyetlen kiút van. – súgta elcsukló hangon. – Egyetlenegy, de ha reflektorokkal világítod be előttük, akkor sem látják, mert nem akarják látni. A szeretet, az összefogás, az egymással való megbékélés, egymás érdekeinek szem előtt tartása…Csak ez, és semmi más…Ha csak egyetlen napra leállna az összes autó, a benzin ára nem emelkedne tovább. Ha csak egyetlen napig senki nem használna villanyáramot, gázt, megtudnák, milyen az, ha az emberek végképp elszegényednek, és rántanak magukkal mindenkit, hisz ezek belőlünk élnek. Belőlünk, azokból, akik még az életük árán is megteremtik az élethez szükséges minimumot. Senki nem hajlandó, egyetlen napra lemondani a luxusról.
- Épp ezért kényszeríti szép lassan rá őket a Sors – szólalt meg csendesen a harmadik férfi, ami alatt átnyúlt az asztal felett, s finoman megszorította a nő asztallapon nyugvó, másik kezét. - Ne aggódj, Angyalom, Isten elvégzi, amit eltervezett. Arról nem Ő tehet, hogy az emberi faj egyedül szenvedés, kínok, halál révén képes tanulni. Hiába kapaszkodnak, előbb-utóbb le kell mondaniuk a luxusról. Mindenkinek. Jobb lenne előbb, hogy kevesebb legyen a szenvedés, de azok, akiknek egyelőre jobban megy, sosem állnak a szenvedők pártjára. Ahogy mondod. Féltik az állásukat, azt a keveset, amiért a lelküket is kidolgozzák.
- Na jó! Figyeljetek! – csapott ismét az asztalra Michael, ám ezúttal másféle mozdulattal. Két kézzel, s nem indulatból, hanem a megérett terv, bizonyosság erejével. – Elmondom, mit kell tennünk, s megmondjátok, benne vagytok-e.
Másnap korán reggel a három férfi, s apró, törékeny asszony, rongyos kabátjaikba, sáljaikba burkolózva álldogáltak a főváros legforgalmasabb terén. Sűrű köd gomolygott a piszkos betontenger felett, az asszony sápatag arca még fehérebbnek tetszett. Sosem bírta a városok bűzét.
- …mert ez az egyetlen út – hallgatta Michael érces, meggyőződéssel, s mélységes hittel, rendíthetetlenséggel zendülő hangját, ahogy a körülöttük összeverődött, nagyjából 20-30 fős tömegnek beszélt. – A szeretet, emberek. Nem a harc, nem a harag, gyűlölet, vérontás, hisz ezek juttatták a világot oda, ahol most tart, hát nem látjátok? Évezredek óta irtjuk, gyűlöljük, megvetjük, lenézzük, leszóljuk egymást, háborúzunk, pusztítunk, gyilkolunk, nem kíméljük sem egymást, sem a Földet, s épp ez okozza a vesztünket, hát hogyan, miként válhatna ez most, pont most hasznunkra? Hát nem értitek, hogy az ellenkezője a helyes út? Itt már nem számít, nem számíthat az ÉN, csakis a MI. A kicsinyes, önző érdekek vezettek ide! Hogy mindenki magának kapar, nincs bennünk összetartás, nincs bennünk emberség, rosszabbak vagyunk az állatoknál, az legalább a saját fajtáját nem tapossa el. Nyújtsd kezed a rászorulónak, add oda a köpönyeged felét!
A tömeg fokozatosan duzzadni kezdett, Michael kipirult arccal beszélt, s nem vett tudomást a gúnyos bekiabálásokról.
- Ja, persze! Adjam oda, fagyjak meg én is, éhezzek én is, mi? Aztán ha nekem kell, nekem majd nem ad senki – kiáltotta egy magas, testes fiatalember.
- Ha összefogunk, segítjük egymást, tisztességgel, becsülettel, szeretettel…
- A szeretetet nem lehet megenni! – jött az újabb hozzáfűzés.
Mindazonáltal a tömeg egyre hízott, dél körül már mintegy 2002-2500 fő tolongott a téren, s hol Michael, hol a másik három szavait hallgatták. Némelyek elgondolkodva, mások kétkedőn, de hallgatták.
Estére a tömeg felszívódott, a négy elszánt ember azonban maradt. Öt teljes napon át nem mozdultak a térről, s öt teljes napon át nem ettek egyetlen árva falatot sem. Mindössze egy-egy korty vizet vettek magukhoz, nagy néha.
A tömeg reggelenként újra felduzzadt. Jöttek újak, kíváncsiak, de feltűnt néhány ismert arc is, napról napra közöttük.
Az ötödik nap reggelén, a tér körül egyenruhás alakok bukkantak fel. Nem szóltak azok egy szót sem, villámgyorsan felsorakoztak, s némán, fenyegető csendben sorfalat álltak. Elzárták az arra járók útját. A bámészkodók arcára előbb riadalom ült ki, ám mivel amazok nem mozdultak, nemigen törődtek velük tovább.
Kis idő múltán az egyenruhások közelebb oldalaztak, majd még közelebb. Mígnem egyikük szigorú, gépies hangon odakiáltotta a tér közepére:
- Mi ez a csoportosulás itt, emberek? Erre itt senki nem kapott engedélyt. Lehet szépen elindulni, menjen ki-ki a dolgára.
Néhányan első szóra elkullogtak. Az egyenruhások sorfala csendben szétnyílt előttük, majd összezárult újra. Michael és társai azonban, mintha nem hallották volna az iménti szavakat, egyre lelkesebben biztatták az összegyűlt tömeget:
- Szeretet! Emberek, ne feledjétek! Csak a szeretet, és semmi más. Tisztesség, becsület, a mindezekbe, s az egymásba, a közös jövőbe vetett, rendíthetetlen hit. Legyőzhetjük azokat, akik a vérünket szívják. Gondoljatok csak bele! Öt és félmilliárd ember, a fennmaradó félmilliárddal szemben, akiknek érdeke hogy ti éhezzetek, nyomorogjatok. Iszonyatos erő, iszonyatos tömeg, és tétlenül tűr??? Miért? Miért? Félelemből? A szeretet, a bizalom legyőz minden félelmet. Csak bízzatok egymásban, és adjatok egymásnak okot a bizalomra! És soha, de soha ne az ÉN, hanem mindig a Mi vezessen, soha de soha ne kelljen csalódnia bennetek senkinek! Egyek vagytok lélekben, sorsotokban, legyetek egyek szellemben, akaratban, elhatározásban is. Ebben rejlik az erőtök.
- Elég volt! – furakodott közelebb, néhány társa kíséretében az előbbi egyenruhás. – Csönd lesz, s a tér kiürül, vagy nem állok jót magamért!
Ismét elkullogtak páran, Michael azonban tovább beszélt, noha a felszólítás immár mintha egyedül neki szólt volna.
- Az eldobott kő is – kiáltotta bele a hirtelen támadt csendbe – minél nehezebb, annál messzebbre repül, és annál nagyobbat koppan. Tudjátok, miben rejlik az ereje? A tehetetlenségében. A kő valójában nem más, mint millió és millió, az évezredek során összetapadt porszemecske. Külön-külön elfújja őket a szél, de együtt…
- Azt mondtam elég volt! – kiáltotta az egyenruhás. Egyetlen intésére újabb egyenruhások indultak meg Michael és társai felé, mire a tömegből többen kiváltak, s ugyancsak szedték a lábukat a tér szélei felé.
- Menjünk innen, nekem családom van – mormogta távozás közben egyikük.
- Nekem is, és egyelőre állásom is, amiből úgy ahogy megélünk. Bolond leszek kockára tenni néhány, utópikus eszméért cserébe.
Közben az egyenruhások, kétoldalról durván megragadták Michael és társai karját, a közelben várakozó autók felé tuszkolva őket, mire a tömegből többen felháborodtak.
- Hé, mit vétettek ezek az emberek? A szeretetről prédikálnak, ezért még nem kéne bűnözőkként bánni velük.
Többen Michaelék védelmére keltek, előbb csak szavakban, végül tettekkel is, ahogy az indulatok észrevétlenül elharapóztak. Az apró asszonyka szemeibe könnyek gyűltek, ahogy megjáratta pillantását a pillanatok alatt kialakult káoszon. Egyik egyenruhás egyre az autók felé rángatta, mígnem a tömegből valaki lökött rajta egyet, s kénytelen volt elereszteni az asszonyt. Pofonok csattantak, ökölcsapások pufogtak, itt-ott jajszó szállt az ég felé. végül puskaropogás hallatszott.
Michael és három társa elterültek a tér mocskos betonján, s nem mozdultak többé.
A tömeg pillanatok alatt szertefoszlott. A négy, mozdulatlan alak magára maradt a kihalt téren, ahol jó ideig a madár sem járt, egyedül a szél fütyült sirató nótát Isten és a szeretet mindenre elszánt angyali felett.
Az incidensről egyetlen tévécsatorna sem tudósított, egyetlen újság sem cikkezett.
Híre azonban szájról-szájra terjedt, az egész országban, megállíthatatlanul.
Hetekkel később, egy ködös reggelen…
Az ébredőknek, ahogy kinyitották szemeiket, nyomban feltűnt valami. Valami szokatlan, sosem tapasztalt élmény, amit elsőre megfogalmazni sem tudtak.
Csönd.
Mélységes-mély csönd honolt mindenütt.
Nem zúgtak az autók, nem zakatoltak a még megmaradt gyárak. Szünetelt az áramszolgáltatás, a gázszolgáltatás, de még víz is alig csordogált a csapból. Az utcán álltak a buszok, villamosok, sehol egyetlen jármű, sehol egyetlen teremtett lélek. Süket volt az összes rádióadó, a tévécsatornák kukán hallgattak, a sarki újságárus bódé zárva volt, a telefon nem adott vonalat. De zárva volt az összes bevásárló központ, kisebb és nagyobb áruházak, mind, mind. Mintha valami gonosz tündér, hipp-hopp eltüntette volna az embereket. Még a tőzsde is zárva maradt. Nem nyitottak ki a bankok, sem az óvodák, az iskolák.
A téren azonban, ahol Michael és három társa oly hévvel győzködte azt a maroknyi kis tömeget, most legalább 10.000 ember szorongott. Néma csendben, egyetlen hang nélkül, békésen üldögéltek, álldogáltak, kinek hol jutott hely. Olykor összemosolyogtak. A városból kivezető összes út mentén újabb, tízezres nagyságú tömeg, a reptéren szintén, mintha egy éjszaka alatt az egész ország hajléktalanná vált volna. Az utakon működésképtelen autóroncsok álltak, elzárva az utat a járművek előtt.
Sehol egyetlen pisszenés, sehol egyetlen hang.
Még csendes sem, nemhogy hangos.
A város számos pontján rendőrautók tűntek fel. Tucat és tucat helyen szólították fel a békésen üldögélő embereket a távozásra. Azok rájuk mosolyogtak, majd vállvonogatva, vidáman közölték, hogy ők bizony máris mennének, amint a roncsok elkerülnek az útból, vagy amint feltűnik egy busz, egy villamos, netán egy metrószerelvény. A metrósíneket is – lássatok csodát – autóroncsok zárták el.
Az egyenruhások győzködték őket egy ideig, végül belátták, hogy a tömeget szétoszlatni lehetetlen. Sokan közülük lekapták uniformisaikat, és helyet foglaltak a tömegben.
- Hívjátok az autómentőket! Hívjatok akárkit, csak vigyék innen ezeket a roncsokat – kiabálta kidagadt erekkel egyik helyszínen az egyenruhások főnöke. A telefonok azonban némák maradtak.
Így ment ez, napokon keresztül. Az emberek nem tágítottak. Napokon át nem mozdultak helyükről, ki-ki megeszegette, amit magával hozott élelmet, s ha valakié elfogyott, megosztották egymás között. Éjjel, amikor hideg szél fútt, egymás keze után kutakodva, csendben dúdolgatni kezdtek. Szívük-lelkük mélyéről törtek elő a rég elfeledett, nagyapáktól, nagyanyáktól, édesanyáktól, édesapáktól tanult dalok, amiket mindenki ismert, de énekelni rég nem volt senkinek kedve.
Sok-sok millió porszem pár hét alatt egyetlen, nehéz kővé állt össze, s a „tehetetlenségi erő”, melyben igazi ereje rejlik, messzire röpítette. Ott megült, de előbb még hatalmas port vert fel. Hatalmas port!!

Kósa Ella

vissza