Életkert A test és a lélek
egészségére!
Olvasóterem

Kezdőlap

Aktuális

Életkert

Életmód

Receptek

Praktikák

Szellemi ösvény

Olvasóterem

Fórum

Mindörökké

A lány érezte, amint kicsúszik hóna alól a fekete bőrmappa, de tenni már nem tudott ellene. Szabad kezével a zöldséges üzlet ajtaját csukta befelé, a másikban, amelyik oldalt a mappa is lapult, teli bevásárlókosár. A mappa nagyot csattanva hullott a mozaikpadlóra. A lány magában bosszankodva, sietség nélkül becsukta maga mögött az ajtót, de mire megfordult, s lehajolt volna, elkésett.
- Ez az öné, hölgyem – harsant egy kellemesen lágy, mézédes férfihang, aminek gazdája, egy vidám tekintetű, mosolygós arcú férfi, ott állt már akkor szemközt, a lány felé nyújtva a fekete mappát.
A lány csak állt, rezzenéstelenül, elkerekedett szemeinek pillantása a mosolygós arcra fagyva. Mintha villám csapott volna belé. Az elárusítópult előtti sorban többen hátra fordultak, kíváncsi szemekkel végigmérték mindkettejüket. A lány akár egy megszólalásig élethű viaszszobor.

***

A lány zihálva kapkodta a levegőt. Érezte, nem bírja már sokáig az iramot. De inkább kilehelte volna a tüdejét, hogysem eleressze a fiú kezét, s megállva kissé kipihenje magát.
Játéknak tetszett. Játéknak, noha alig valamivel korábban szemernyit sem volt játék, amikor puskaropogás harsant, s a tömeg, amiben ők ketten is ott ácsorogtak, egy csapásra oszladozni kezdett, futott, ki merre látott. Azóta rohantak ők is, kézen fogva, Budapest kihalt utcáin, minél messzebb a puskaropogás zajától.
A fiú váratlanul lelassította rohanó lépteit, megállt. Szembe fordult a lánnyal, lihegve magához ölelte.
- Otthon kellett volna maradnod, Ágnes – mondta lágy, finom hangján, egyszerű tényeket közölve, minden feddés, harag nélkül. – Szégyenszemre a hátamat kellett mutatnom ezeknek a vörös mocskoknak. Sosem tettem volna, ha nem féltelek annyira… - Kissé eltolta magától a lányt, állánál fogva felemelte az arcát, a mélybarna szemek legmélyére nézett. Alig láthatóan megcsóválta a fejét. Aztán, heves mozdulattal átölelte, magához szorította megint, s csak szorította, csak szorította, szorosan lehunyt szemekkel. – Hazaviszlek – mondta végül, kézen ragadva a lányt, s válaszra sem várva, hosszú léptekkel megindult előre.
Ágnes dúlt-fúlt. Olykor megvetette a lábát, máskor a kezét próbálta kirántani a fiú finom, de határozott szorításából – mindhiába.
- Hazahoztam ezt a lyánykát Erzsi néném – mondta jól ismert, ragyogó mosolyával Laci, ahogy a csöngetésre előbukkanni látta Ágnes anyjának kíváncsi tekintetű szemeit. – Zárkózzanak be, és ne engedjenek be senkit. Senkit, csak aki tudja a jelszót. Megkeresem Bécit, együtt leszünk, s a jelszót csak mi ketten tudjuk majd. Ágica – súgta oda, vidáman csillogó szemekkel. – Ne nézz rám ilyen haragvón te lány, mert keresztüldöfsz a pillantásoddal, és akkor fuccs a lakodalomnak. – Lágyan felkacagott, leheletnyi csókot nyomott Ágnes fitos orrának hegyére. – Erzsi néném, jól zárja be az ajtót, és nagyon vigyázzon erre a kis boszorkányra!
Laci megvárta, míg odabenn elfordul a kulcs a zárban, s a reteszek is sorra a helyükre csusszannak. Elégedetten bólintott, s futva viharzott le a nyitott gangról. Szempillantás múltán már híre-hamva nem volt odalenn az udvaron.
- Ágica – suttogta odakünn egy felismerhetetlen férfihang. Hajnalodott. A két nő hanyathomlok rohant az ajtóhoz, Ági valósággal feltépte azt, s hajszálhíján az odakünn álldogáló fiatalember nyakába vetette magát. Az utolsó pillanatban fékezte meg a mozdulatot.
- Béci! – szakadt fel belőle a szó, s mellé egy ideges mosoly is került, ahogy a lány fejét forgatva széjjeltekintett a gangon, majd visszafordult bátyja felé. – Hol van Laci?
A fiú nem felelet, csak mélyen leszegte a fejét.
- Hol van Laci? – ismételte Ágnes, immár jóval hangosabban, követelőzőbben.
- Menjünk be Hugi! – felelte erre Béci, könyökénél megragadva a lányt. Válaszra sem várva behúzkodta az előszobába, s közben berúgta az ajtót, hogy az hatalmasat csattant.
- Hol vaaaan Laciiiiiiiii? – vágott végig a kihalt udvaron egy éles sikoly. Fuldokló zokogás követte.

***

A fiatalasszony a kandalló előtt álldogált, nedves pillantása a kandalló tetején elhelyezett fotográfiák egyikére fagyva. Mohó lángok emésztették, pattogva a mohával borított fahasábokat, kellemes meleget teremtve a méretes szalonban. Fanyar avarillat csapott fel, ahogy az odakünn tomboló északi szél betolakodott a kürtőn át, s kajánul szétfútta a tűz körül vöröslő parázs tetején megült hamut.
Középkorú asszony sétált keresztül a termen, sajnálkozó pillantása a fiatalasszony finoman hullámzó, éjsötét fürtjein.
- Ne sírj, leányom! – állt meg mögötte, óvatosan átkarolva vékonyka derekát. – Ne bánkódj! Hazajön az urad, épp, ahogy megálmodtam. Semmit se félj!
A fiatalasszony nem felelet. Apró keze domborodó pocakjára simult, tekintete a fotográfián.
- Nézd anyám! – susogta szerelmesen. – Hát van-e még egy ilyen szép ember a világon? Nézd azt a vidám tekintetet, azt a ragyogó mosolyt. Milyen büszkén feszít a repülőtiszti egyenruhában! Hát már hogyne jönne haza! Visszajön hozzám. Hozzám, és a mi kicsi kincsünkhöz. – Ahogy ezeket mondta, tenyere óvón odasimult arra a pontra, ahol erőteljes rúgást érzett az imént. – Hazajön, tudom.
Összerezzentek az öblösen feldöndülő hangra. A rézből öntött kopogtatót ütögette oda valaki, jó párszor, türelmetlenül az idős tölgyfaajtóhoz. A két nő riadt pillantása összetalálkozott szusszanatra, mielőtt az idősebbik, kérdőn felcsusszanó szemöldökkel, ajtót nyitni indult volna.
Hamarosan visszatért.
Finom ráncain értetlen zavarodottság, kezében felbontatlan boríték.
- Neked jött – nyújtotta azt bizonytalanul leánya felé. A fiatalasszony kérdőn a borítékra pillantott. Közelebb lépdelt, átvette, felbontotta. Finom papírlapot emelt ki belőle, rajta alig pár sornyi írás. De mire a pár sor végére ért, orcája tán a papírlapnál is fehérebben világított.
Nem szólt.
Anyjára emelte mélybarna szemét, bennük leírhatatlan iszonyat. Aztán átolvasta újra, tízszer, százszor a papíron árválkodó sorokat. És hang nélkül elvágódott a virágokkal átszőtt mintájú szőnyegen. Anyja rémülten térdre omlott mellette, pofozgatta, rázogatta, hiába. Mígnem megakadt a szeme a levélen. Leánya ott szorongatta azt most is, apró kezében. Gyűrűsujján tompán izzott az aranykarika, visszatükrözve a kandalló parazsának fényeit.
Könnyek sereglettek szürke szemébe, amint végigfutotta a kurta sorokat.
„Sajnálattal értesítjük…e hónap 10.-én….egy légi ütközet során hősi halált halt.”

***

- Nem lehetek a feleséged – zokogta a lány, nedves arcát a legény széles mellkasának szorítva. – Értsd meg, nem lehet! Szerencsétlenné tennélek egy életre.
- Szerencsétlen vagyok én amúgy is, Galambom, ha hőn szeretett mátkám ily könnyedén kikosaraz – sóhajtotta erre a legény. – Akkor vagyok csak úgy istenigazából szerencsétlen.
- Hisz a lábamat sem tehetem be a faluba, tudod jól – nézett fel rá, könnyekben ázó szemekkel a lány. – Égre-földre keresnek a papok, a rossznyelvek boszorkánynak mondanak, menekülnöm kell, míg csak élek. Bolond lennél osztozni a sorsomon, nem engedem…
- Bolond lennék veszni hagyni szívemnek virágát – felelte erre a legény. Ragyogó mosolya komor árnyak mögé bútt, ám vidáman csillogó szemei, ahogy a leányra fordultak, konok elszántságról regéltek. – Teveled, Csillagom, édes a bujdosók kenyere, ha száraz, ha fekete is, de nélküled a méz is keserű.
Addig győzködte, addig édesgette a lányt, míg az már nem hozakodhatott elő kifogásai sorából egyikkel sem. A legény mindet megválaszolta, a maga módján, édesen-ízesen, s egyre csak a fejét rázta.
- Nem, Galambom, nem. Ebből nem engedek. Egybekelünk Isten színe előtt, s azt ember többé széjjel nem választhatja.
A temetőben álltak, a leány szüleinek sírhantja felett.
- Akarsz-e a feleségem lenni? – kérdezte ünnepélyes hangon a legény.
- Akarok – felelte szemlesütve a lány.
- Ígéred-e, hogy mellettem maradsz jóban, rosszban, szegénységben, gazdagságban, míg a halál el nem választ?
- A halál? – kérdezte elkerekedett szemekkel a lány. – Engem tetőled nem választhat el a halál se. Követlek téged, melletted leszek, jóban, rosszban, szegénységben, gazdagságban, bajban, vigalomban, szabadságban, bujdosásban – mindörökké.
- Jóban, rosszban, szegénységben, gazdagságban, bajban, vigalomban, szabadságban, bujdosásban – mindörökké – ismételte áhítattal a legény.
Az ifjú ember pár napig volt csak távol. A szomszéd városban akadt dolga. Néhány báránykát vitt eladásra, a vásárba, s az értük kapott garasokért vásznat vásárolt. Szépet, díszeset, finomat. Bőven ráncolt ruhának valót, amiben kényelmesen megfér majd asszonykájának lassacskán gömbölyödő pocakja.
Hazatérvén üresen találta az erdő rejtekén álló házikót. Bejárta a környéket, de hasztalan. Asszonykájának se híre, se hamva. Napok óta kereste-kutatta, mígnem a faluban lyukadt ki. Már egyedül csak itt nem kereste álomszép hitvesét…
A falu furcsán elnéptelenedettnek tűnt. Mindössze egyetlen, hétrét görnyedt asszonyság bandukolt szembe, attól kért segítséget. Nem látta-e valahol az ő gyönyörű hitvesét, ilyen a haja, ilyen a szeme, alakja nádszál, hangocskája akár a méz…
Az asszony csak a fejét rázta.
Az ifjú ember orrát lógatva bandukolt tovább.
Az egyik poros utcán mentében távoli zsivajgás hangja ütötte meg a fülét. Arrafelé irányította lépteit, hátha akad valaki, egyetlen élő, vagy akár holt is, aki útba igazíthatja.
A falu főterére ért.
A tér közepén máglya, belőle fekete füstbodrok csapnak fel, ahogy a frissiben meggyújtott szalma köröskörül lángra kap. Szempillantás alatt elhatalmasodtak a lángok, elborítva a máglya tetején kikötött, törékeny, női alakot.
- Neee! – kiáltotta az ifjú ember, ahogy rohanni kezdett. Megállt a máglyától párlépésnyire, bizonytalanul toporgott ott kicsit, szemei a lángokon keresztül kirajzolódó női alakon, arcán patakokban folynak a könnyek. Aztán hirtelen…bevetette magát a lángok közé. Néhány nézelődő lélegzetvisszafojtva figyelte, amint a kikötözött nőhöz botladozik, kétségbeesetten próbálja eltépni annak kötelékeit. Aztán nem harcol tovább. Szorosan átöleli a boszorkányt, s puhán halálba ringatja. Többen hallani vélték, amint lágy, finom hangján altatódalt énekel neki…

***

- Köszönöm, igazán kedves – nyúlt elvörösödve a lány a feléje nyújtott mappáért. Pillantásuk hosszan egymásba kapcsolódott, mielőtt a férfi egy néma bólintással elköszönt, s kilépett az utcára. A lány utána fordult, kíváncsian figyelte, merrefelé tart.
Szemei könnybe szaladtak, ahogy a férfi a közeli parkolóban az egyik autó mellé lépett, s ott egy mosolygós fiatalasszony, karján pufók, ragyogó arcú csöppséggel, csókkal fogadta.
A férfi mintha megérezte volna a rászegeződött tekintetet, odakapta a fejét, s hosszan visszanézett a lányra. Azzal besegítette a fiatalasszonyt a hátsó ülésre, nyomott egy csókot a baba fejecskéjére, végül beszállt maga is, és elhajtott.
A lány nem állt be a sorba.
Kifordult az üzletből, s könnyeit törölgetve sietett végig a járdán, a buszmegállóig. Tisztán érezte a rajta végigseprő, kíváncsi tekinteteket.
- Ég veled! – zokogta gondolatban. – Csak egy élet, semmi több, és én újra eljövök. Csak egy élet múlik el, és te mellettem leszel…

Kósa Ella

vissza