Életkert A test és a lélek
egészségére!
Olvasóterem

Kezdőlap

Aktuális

Életkert

Életmód

Receptek

Praktikák

Szellemi ösvény

Olvasóterem

Fórum

Az élet vize

A lány dideregve összébb markolta magán a köpönyeget, s elszántan lépdelt tovább. Tulajdon, ziháló lélegzetét hallotta egyes-egyedül., ami elnyomta egészen az éjszakai erdő zajait, bár talán jobb is. Jobb meg sem hallani a bagoly távoli huhogását, ahogy megtelepszik a fák susogó gallyai közén.
Itt-ott utat lelt magának a telihold ezüstös fénye, vékony csíkban csordogált végig a tenyérnyi tisztáson. A lány megállt a tisztás túlsó végén, s nagyot sóhajtott, mielőtt ismét belépett volna a fák közé. Megörült az imént, a tisztás láttán, azt remélte, céljához ért végre. De nem. Mennie kell tovább. Ez nem az, amit keresett.

Volt egyszer, hol nem volt,
A napkeleti dombok völgyén,
A Fekete Vár háta mögén,
Sűrű erdő, sötét vadon.
Madár arra sohase járt,
Erdei vad félve kiált,
Fény se tör át a lombokon.
Erdő ölén, fáknak közén,
Legsötétebb rejtekén,
Holdfény villan, tisztás csillan,
Házikó a közepén.
Kéményéből illatos füst
Tekereg az ég felé,
Bojtárlegény félve toppan
Bezárt ajtaja elé…

Így mesélte Csámpás Panna…
A lány, ahogy végtelennek tűnő idő óta bolyongott a fák között, egyre ezt az első, néhány strófát ismételgette. Előbb csak úgy magában, utóbb az orra alatt dörmögve. Elszántan lépdelt, befelé a sűrűbe.
Mintha az éj szállt volna le máris. „… fény se tör át a lombokon…” Fázósan összehúzta magán köpönyegét, reszkető léptekkel folytatta az utat. Köpönyege lépten-nyomon visszafogta. Beleakadt ide, beleakadt oda, akárha láthatatlan karok kapkodnának utána, s egyre azon torzsalkodnának, melyikük kaparintja meg előbb a kiszemelt zsákmányt.
Izgő-mozgó árnyakat világít meg a fáklya rezgő fénye. Itt sötéten villant valami. Amott izzó szempár les a bokor mögül… Léptek csörrennek a lehullott rőzsén, avaron. Sebes léptek, egyre sűrűbben, egyre zajosabban. És zihálás. Kapkodó lélegzetvétel, hogy az ember szinte már ott érzi arcán, nyakán a belőle áradó, langyos leheletet.
A lány nagyot nyelt, önkéntelenül is egyre sebesebben szedte a lábát.

„Rengetegnek Boszorkánya! – azt kiáltja befelé. Küszöbödön állok én, hozzád esedezek én, Ha létezné, velem jönné, beteg anyámnak elé. Megitatnád főzeteddel, meggyógyítnád két kezeddel, Varázslatos bűverőddel éltet öntené belé. Nyiss hát ajtót, tündéreknek legtündéribb tündére, Gyere elő, lépj elibém, hadd nézzek a szemedbe! Úgy kérnélek, kérlelnélek, lábad elé borulnék, Gyógyítsd meg édesanyámat, áldjon meg a magas ég! Távozz fiú! – hallik akkor, mintha a menny repedne. Emberfia, ha élni akar, nem nézhet a szemembe! Egyetlenegy pillantással gyilkosoddá leendnék, Beteg anyád gyönge szíve darabokra hasadnék. Arcomat ki megpillantja halál fia, az biz’a! Távozz fiú, de szaporán! Beteg anyád egy fiának miért legyek gyilkosa? Búsul ott kinn, a küszöbön, mélyre hajtja szép fejét. Könnye csordul, ahogy felel: - Ugyan, hová mehetnék? Senkim sincs e nagy világon, jó anyámnak kívüle. Te voltál az én szívemnek egy, utolsó reménye. Szívem szakad nékem is, ha anyám lehunyja szemét. Egy éltem helyett, Boszorkány, vetted kettőnk életét. Padló reccsen, lakat csörren, megnyikordul az ajtó. Fekete árny libben bentről. – Vezess édesanyádho!”

Ő bizony nem bojtárlegény, csak egy szegény, árva parasztlány, és még csak nem is az édesanyja, de ő maga a beteg, de azért a Boszorkány majdcsak megsegíti. Csámpás Panna javasolta, hogy keresse fel a Boszorkányt, mert itt biz’ már nem létezik más segítség. Márpedig Csámpás Panna mindent tud. - Eefogysz te egészen, lyányom, akar a holdvilág – mondta rosszallón a fejét rázogatva a minap.
- Hisz mán csak hálni jár beléd a lélek. Hát eszöl –e eleget, halljam!
- Eszek hát, Panna néném – felelte lesütött szemmel a lány. – Már hogyne ennék. Ahányszor csak megkordul a gyomrom.
- Oszt napjában hányszor kordul meg a gyomrod, lyányom? – kíváncsiskodott Panna, mire a lány zavartan odakapta a szemét a ráncos arcra, de rögvest el is kapta róla, s a lábai elé szemlélkedve válaszolt.
- Napjábaaaaan? – felelte tettetett csodálkozással. – Jó, ha hetente háromszor, Öreganyám.
Az öregasszony két kopott szemöldje magasra futott a homlokán.
- Hetenteeee? No, lyányom, halgass ide! Egykettőre kiszáll belülled az élet, ha nem embereled meg magadat, tudod-e? Enni köll, adta-teremtette!
- De mit tehetnék, Öreganyám, ha kifordul a falat a szájambul? – kérdezte riadtan a lány, Panna villogó, sárga szemeit fürkészve.
- Kifordul, mi? No, lyányom, ezen mán biz’ én se segíthetek. De tudok valakit, aki ismeri a gyógyírt a bajodra. Elregélte az előbbi versikét, és a lány lelkére kötötte, hogy feltétlenül telihold éjjelén keljen útra. És most itt van. A házikó épp ott álldogált, ahol a rege elbeszélte. A lány remegve megveregette az ajtót, és amikor előlépett egy arctalan alak, s földöntúli hangon rámordult, szorosan lezárt szemmel, reszketve adta elő jövetele okát.
- Arra ni! – volt az ingerült válasz. – Találsz egy lankát. A lankán ezrével nyílik egy kis kék virág. A kis kék virágok közül keresd meg azt, amit neked szánt a magas Ég. Tépd le, vidd haza, állítsd egy pohár vízbe. És minden reggel, ébredés után, idd meg a pohár vizet, s tégy frisset a helyére. De nagyon vigyázz! Ha nem a neked szánt virágot téped le, nemhogy nem használ, de egyenest ártani fog, s idő múltán elszárad.
- De honnét tudom… - makogta a lány, ám az ajtó hangos dörrenéssel bevágódott az orra előtt. -… melyik virágot szánták énnekem? Elnémult, tanácstalanul bámulta az ajtót, ahogy ezüstben fürdeti a Hold fénye. Másnap korán reggel kisietett a lankás domboldalra, amiről a Boszorkány beszélt. Ahogy megpillantotta a kis kék virágok ezreit, könny szaladt a szemébe elkeseredésében. Melyik lehet? Ezer és ezer közül az az egy… Óvatos léptekkel indult el a virágok között, nehogy akár egyet is eltaposson közülük. Árgus szemekkel figyelte őket, hátha felfedez közöttük valami apró különbséget. Egyetlen, icipici jelet, ami arra utal, hogy az, az az egyetlenegy az ő virága, nem másik. De az biz’ mind egyforma volt, akár ezer és ezer tojás. Órák óta csatangolt le s föl a virágok között. Csak folyt, egyre folyt a könnye. A Boszorkány segített is, meg nem is. Hát legalább azt elárulta volna… Ni csak! – akadt meg a szeme az egyik virágon. – Mintha az ott más lenne. Szemre ugyanolyan, de mégis… Letépte, hazavitte, vízbe állította, épp ahogy a Boszorkány okította. Várta, csak várta, boldogan várta a jobbulást, de az csak nem jelentkezett. Mígnem egy napon a virág kókadozni kezdett, s harmadnapra egészen elszáradt, hiába ült felette éjjel-nappal, a fürdette záporként patakzó könnyeiben a lány. Mit volt mit tenni, kiment a lankára, s elölről kezdte a keresést. Naphosszat csálinkált a virágok között, mire lelt egyet, ami valahogy másnak tűnt, mint a többi. Hazavitte, vízbe állította, s minden reggel, ébredés után felhörpintette a vizet. Közben csak fogyott, csak fogyott, már addigra csont és bőr volt szegény pára. A virág meg hamarosan kókadozni kezdett, s harmadnapra egészen elszáradt. Elszáradt a harmadik, el a negyedik virág is. A lány ötödszörre is kiment a lankára, de elhatározta, hogy ő bizony nem megy oda többé. Ha most nem leli meg a maga virágát, amit őneki szánt a magas Ég, hát ne is lelje meg soha! Megtalálta, hazavitte, vízbe állította. Minden reggel, ébredés után megitta a vizet, frisset tett a helyébe. Majd pedig, noha ezt nem mondta a Boszorkány, néma imát rebegett a kis kék virág felett: - Add Uram, hogy ne kókadjon, ne sárguljon! Add Uram, hogy ily kackiásan álljon, ily szemet kápráztatón kékelljen még ötven év múltán is! Add Uram!

Kósa Ella

vissza