Életkert A test és a lélek
egészségére!
Olvasóterem

Kezdőlap

Aktuális

Életkert

Életmód

Receptek

Praktikák

Szellemi ösvény

Olvasóterem

Fórum

Aranycsillag

Puu-Lee unottan feküdt az egyik puszpáng bokor alatt. Olykor, csak hogy szó ne érje a ház elejét, felnyitotta egyik szemét, és körbesandított, de bizony órák óta nem történt semmi. A baromfiudvarban mélységes csend honolt, sehol, semmi nesz, semmi mozgás. Milyen jól tud esni ilyenkor az alvás. Aztán egyszerre felkapta a fejét, s elbámészkodott.
Aranyszőrű paripa állt előtte. Épp olyan, mint Csillag, csak hát nem fekete, és körülötte szikrázó aranysugarak ragyognak.
- Üdvözöllek, kedves gazdám – mondta angyali hangon Aranycsillag, mire Puu-Lee a száját is eltátotta. Valahol mélyen gyanította, hogy álmodik csupán, s hogy az imént, amikor utoljára felpislogott ébren volt-e, avagy már azt is álmodta csak, teljességgel egyre megy. Aranycsillag egy ideig várta a választ, ám, mivel az nem érkezett, folytatta: - Gyémántvirág üdvözletét hozom, s üzenetét, melyben arra kér, látogasd meg őt a Kerekerdő mélyén.
Puu-Leenak nem maradt sok választása. Ezer kérdés tolult hirtelen a fejébe, és igen szerette volna ezeket mind, sorra feltenni Aranycsillagnak. Többek között el nem képzelhette, kicsoda is valójában ez a bizonyos Gyémántvirág. Miért épp őt kéri, hogy látogasson el hozzá? Hogyan került az erdő mélyére? És még számtalan, érthetetlen dolog. Ám mire mindezt végiggondolta, furcsa, ismeretlen érzés uralkodott el rajta. Valahogy másképp kezdte érezni magát a bőrében. Úgy, ahogyan még soha azelőtt. Válaszok után kutakodva tekergette a nyakát, s egy óvatlan pillanatban, ahogy lefelé fordította a nézését, két kezet pillantott meg, melyek mintha az ő kezei lettek volna. Mi több! Két láb is került, valamivel lentebb, melyek úgy mozogtak, ahogy Puu-Lee akarta, ezt hamarjában leellenőrizte.
Atyavilág!
Emberré változott! Tükröt, tükröt de hamarjában!
Aranycsillag mintha meghallotta volna Puu-Lee gondolatait. Közelebb lépdelt, s oldalt fordult, Puu-Lee meg ebben a pillanatban vette észre, hogy Aranycsillag hátán drágakövekkel gazdagon ékített nyereg díszlik, ami valami mesebeli anyagból készülhetett, mert fénylik, akár a tükör. Tisztán, élesen láthatta magát benne. Mert bizony az a mosolygós szemű leány, aki onnan nézett vissza rá, ő volt, ő bizony, bármennyire nem akarózott elhinni.
A következő pillanatban meg már ott ült Aranycsillag nyergében, s eszeveszett iramban emelkedtek az ég felé. Átrepültek két erdőség, ötven bodorfelhő, három mező és négy folyó felett – Puu-Lee alaposan megfigyelt ám mindent -, mígnem Aranycsillag lassan leereszkedett a szivárvány lábánál, s máris ott álltak Kerekerdő szélén. Ugyanis, ha valaki esetleg még nem tudná, Kerekerdő a szivárvány északi lábánál kerekedik.
Puu-Lee szédelegve csusszant le a drágaköves nyeregből, s meglehetősen imbolygó léptekkel elindult, befelé az erdőbe. Amikor meg Aranycsillag váratlanul összezsugorodott, és Puu-Lee nyakában kötött ki, szikrázó fényű aranyláncra fűzve, ő maga meg visszaváltozott négylábú, éjfekete szőrcsomóvá, na, akkor már csillagokat látott értetlenségében. Mindazonáltal elszántan lépdelt, egyre beljebb, az erdő mélye felé. Valahogy vitték a lábai, mintha pontosan tudnák, merrefelé találják Gyémántvirágot, akiről ugyebár azt sem tudni, kicsoda. Ez még álomnak is túl kusza, és zavaros, de ilyen apróságok Puu-Leet igazán nem riaszthatják el.
Csak ment, ballagott némán, tágra nyílt szemekkel csodálta a mesebeli tájat. A fény mintha valamiképp alulról szűrődött volna, s aranyszínben tündökölt. A fák lombja, törzse, az erdei növényzet levelei is mind-mind aranyszínű csillámlásban fürödtek. Egy alkalommal még egy aranyszárnyú pillangó is felbukkant, s rátelepedett Puu-Lee orrára. Ő megdermedt, s némiképp összekuszálódott gombszemekkel méregetni kezdte orrán a vakmerő lepkét, aki rákacsintott, s már ott sem volt.
Aztán egyszerre csak, valahonnét halk énekszó hallatszott. Puu-Lee megtorpant, fülelni kezdett a hang irányába.

Reggel, mikor felébredtem,
csillagkönnyben megfürödtem.
harmat ülte mezőn jártam,
Bűvös Virágra találtam.

Szirma gyémánt, szára smaragd,
ott lapult a bokrok alatt,
s bár a Nap ott nem sütötte,
elvakított mégis fénye.

Puu-Lee várt egy kicsit, hátha felhangzik újra a dal. S szerencsére nem is várt hiába. Mintha valahol valaki csakis azért fakadt volna dalra, hogy őt magához csalogassa. Csendben pakolászta lábait, s egyre közelebbről hallotta a fület gyönyörködtető dallamot.

Fényét bárki nem láthatja,
hasztalan is járna arra,
mindhiába keresgélné,
virágomat meg nem lelné.

Elrejtettem, elbújtattam,
Rája varázsköntöst adtam,
ám ha szíved megtalálja,
Napként ragyog reád bája.

- Te énekeltél? – kérdezte a helyzethez, valamint a mesés környezethez csöppet sem illő, nagyon is földhöz ragadt módon Puu-Lee, midőn az egyik fatörzs mögött megpillantotta az Aranygyapjas Kost. – Ó, miket is beszélek? – válaszolta meg aztán saját kérdését. – Hogyan is tudnál te énekelni, hisz csak egy birka vagy, még ha mindjárt aranyból is.
- Képzeld, én énekeltem – felelte erre, némiképp sértődötten Aranygyapjas Kos. – Ha akarod tudni, épp azért, hogy vezesselek téged, mert ha nem teszem, Gyémántvirág hasztalan lesné ma, de még holnap is az érkezésed, s nem venném a szívemre, ha csalódnia kellene.
- Ismered Gyémántvirágot?
- Hogy ismerem-e? – nevette el magát Aranygyapjas Kos. – Senki sem ismeri őt rajtam, és Aranycsillagon kívül. Ő Gyémántvirág futára, én pedig a testőre vagyok. Valami oknál fogva a fejébe vette, hogy barátot szeretne, bármi áron. S hogy, hogy nem, épp téged nézett ki erre a megtisztelő posztra, ezért okosabban tennéd, ha megbecsülnéd magad, mert bizony ez nem akármilyen megtiszteltetés. Gyémántvirág egy igen ritka virágfaj legszebbik példánya, s e Földön jó, ha még fél tucat, hozzá hasonló létezik. Gyere utánam! – Aranygyapjas Kos megfordult, s szapora léptekkel, hátra sem nézve, nekieredt.
Puu-Lee azt sem tudta, hogy kapkodja a lábait, ha nem akar lemaradni mögötte, márpedig semmiképp sem szerette volna szem elől téveszteni a birkát. Nem csak azért, mert akkor sosem jut el Gyémántvirághoz, de azért sem, mert akkor sosem talál többé haza, a Tanyára, s ha a dolgok így mennek tovább, rövidesen elérkezik az idő, amikor bármit megadna a Tanya háborítatlan csendességéért cserébe, érezte ő már azt.
Aranygyapjas Kos közben tovább beszélt, és szemernyit sem érdekelte, vajon Puu-Lee egyáltalán hallja-e a szavait.
- Gyémántvirág mindig tudja, mi történik a Földön, és minden embert, minden fűszálat, minden virágot, fát, bokrot, állatot jól ismer. Egészen idáig csakis virágokkal, növényekkel barátkozott, de fájt a szíve egy izgő-mozgó, eleven barátra, ezért régóta figyelgette a Föld összes élőlényét. Közülük választott ki téged, s bizonnyal megvolt rá a jó oka, még ha ez az ok számomra teljességgel ismeretlen is. – Ahogy ezt mondta, Aranygyapjas Kos sandán hátra pillantott, végigmérte a nyomában baktató ebet.
Némán folytatták útjukat.
Jó idő múltán Aranygyapjas Kos megállt, egy tarka virágokkal borított rét szélén.
- Nos, itt van Ő – mondta titokzatosan.
Puu-Lee körbejáratta szemét a réten, s az azt körülölelő bokrokon, fákon. Semmi különöset nem látott. Az erdő ezen része épp olyan volt, akár az összes többi. Már épp készült lehordani a birkát, a sárga földig, amikor valami mégis magára vonta a figyelmét. Csillámló ragyogás kélt pár lépésnyire, az egyik áfonyabokor alján. Előbb apró szikrának tűnt, ám egyre erősödött, és erősödött, míg végül egészen elvakította a megszeppent ebet.
Elvakította, és elbűvölte.
Bódultan közelebb lépdelt, egészen a bokorig, s már nem zavarta szemét az alóla áradó, szikrázó fényözön. Valahogy jó volt megfürödni benne, s érezni simogató melegét. Ahogy odaért, megértette, honnan ered a fény.

„Szirma gyémánt, szára smaragd,
ott lapult a bokrok alatt,
s bár a Nap ott nem sütötte,
elvakított mégis fénye”
–csendült fülében a nemrégiben hallott ének. S lássatok csodát, a virágnak csakugyan gyémántból volt a szirma, smaragdból a szára és levele. Puu-Lee sosem látott még ehhez fogható szépséget. Elhasalt Gyémántvirág mellett, s csak nézte, nézte megbűvölve.
- Azért köszönhettél volna – mordult fel mögötte Aranygyapjas Kos, s az eddigiekkel ellentétben, hangja ez alkalommal mégis valahogy barátságosan csendült. – Értem már, miért téged választott – tette még hozzá, aztán jó darabig nem szólt.
- Miért? Elárulod nekem is? – kérdezte suttogva Puu-Lee, amint valamicskét felocsúdott az igézetből.
- Hát mert…Inkább eldalolom – mosolyodott el Aranygyapjas Kos, és rázendített a már ismert dallamra.

Gyémántvirág csillagfénye
nem ragyog ember szemébe,
akkor fénylik, akkor ragyog,
hogyha szíveddel csodálod.

- És én a szívemmel csodáltam? – hökkent meg Puu-Lee, kissé összezavarodva.
- Másképp észre sem vetted volna – nevetett Aranygyapjas Kos. – A szemnek olyannak tűnik ő, mint bármelyik másik virág a réten. Valódi szépségét egyedül a szíved képes felfedni.
Alig, hogy végigmondta, Puu-Lee ismét lánnyá változott – közben egyvégtében a galagonyabokorról szóló dalocska járt a fejében, amit a gazdasszony szokott unalmas téli estéken énekelgetni -, ám ezúttal nem maradt egyedül. Gyémántvirág megrázta magát, s mosolygós szemű, angyali arcú leánnyá lett ő is. Összeölelkeztek, s Gyémántvirág körbevezette Puu-Leet a birodalmán, bemutatta neki Kerekerdő összes lakóját, a legöregebb fától egészen a ma született fűszálig. Aranygyapjas Kos – csakúgy, mint előzőleg Aranycsillag – aranymedállá lett, s végig ott fénylett Gyémántvirág nyakában.
Ahogy leszállt az este, visszatértek a rétre, Gyémántvirág otthonába.
- Még találkozunk – mondta nevetve Gyémántvirág, mielőtt újra virággá vált volna. – Csak megdörzsölgeted a nyakadban Aranycsillagot, s ő máris teljes nagyságában ott terem, és egyetlen szavadra elröpít hozzám.
Puu-Leenak válaszolni sem maradt ideje, már röpült is az ég felé, Aranycsillag hátán. Könnyes szemekkel odaintett még Gyémántvirágnak, meg a vén kosnak, akinek felcsendülő éneke kísérte őket, egész útjukon.

Nincs messzeség, nincs távolság,
szeretetem mindenütt lát,
őrzi lépted, őrzi álmod,
átsuhanja a világot.

Körülölel, megsimogat,
ha kell, altatót dúdolgat,
Te csak virulj, Gyémántvirág,
s fényedtől ragyog a világ.

Puu-Lee felkapta a fejét a baromfiudvarban hirtelen éledő lármára. Beletellett némi időbe, míg kitisztultak a gondolatai.
- Micsoda álom! – gondolta a nyakát tekergetve, azzal szaporán megeredt a tyúkudvar felé, ahonnét már javában hallatszottak az esti etetés szokott zajai. Ám azt sehogyan sem értette, hogy sűrű bundája alá, mélyen elrejtve hogyan került Aranycsillag kicsinyített mása, vékony aranyláncra akasztva…
Ennél jobban már csak az lepte meg, amikor Bimbó nyakában meg Aranygyapjas Kost látta fityegni. Még szerencse, hogy miután megdörzsölte a szemét, a birka már nem volt ott. Vagy mégis...?

vissza