Életkert A test és a lélek
egészségére!
Életmód

Kezdőlap

Aktuális

Életkert

Életmód

Receptek

Praktikák

Szellemi ösvény

Olvasóterem

Fórum

Findhorn kert

Terméketlen homokól virágzó kert - Findhorn

Képzeljenek el egy homokos és sziklás pusztaságot, melyet ellepett a tarackfű, majd egy férfit, aki nem ért a kertészethez. A férfinak azt a feladatot adják, hogy létesítsen egy virágzó gazdaságot ezen a helyen: az eredmény vélhetően siralmas lenne. A Findhorn-kert azonban épp ily szokatlan módon született. A történet 1962-ben kezdődött, és mára bejárta az egész világot. Az Észak-Skóciában található hely négy évtizeddel később az ember és a természeti lények együttműködésének jelképes szimbólumává, és számtalan ember céljává vált, akik olyan kérdésekre keresik a választ, melyeket az ész és a materialista gondolkodás nem tud megválaszolni. Reinhardt Wurzel, a Grál-füzetek német nyelvű testvérújságának munkatársa meglátogatta a Findhorn-kertet...

Együttműködés a lényszerűekkel a Findhorn-kertben

Peter és Eileen Caddy életében 1962 novemberében fordulópont következett be: gyermekeikkel, Christopherrel, Jonathannal és Daviddel, valamint egy munkatársukkal, Dorothy Macleannel, a család egy Findhorn Bay-i (Morayshire, Skócia) lakókocsi-kempingbe, egy kis lakókocsiba költözött. Szokatlan lakhelyváltás volt, korábban ugyanis mind az öten egy négycsillagos luxushotelben éltek, ahol Peter Caddy sikeres igazgatóként dolgozott. Feleségének, Eileennek azonban olyan erősen átélt belső vezetésben volt része, ami arra ösztönözte a családot, hogy valami teljesen új dologba kezdjenek: ezen a helyen, ebben a kicsi lakókocsiban, amit az ember önszántából utolsóként választana magának lakóhelyül. A kis földdarabot három irányból a tenger szegélyezte, állandóan ostrom alatt tartották a viharok, és egy homokdűne lábánál feküdt. A vegetáció legnagyobbrészt tövises rekettyéből, kecskerutából és egy fűfajtából állt, amely előszeretettel nő homokon.
A Caddy család azonban tudta, hogy épp ezen a helyen kell valaminek felépülnie – így munkatársuk, Dorothy támogatásával munkához láttak.
Elsőként építettek egy fonott fakerítést a lakókocsi egyik oldalára, amely védelmet nyújtott a homokkal szemben. A kerítésen belül egy kis retek- és salátaágyás, valamint udvarként egy betonnal borított négyszögletű terület kapott helyet, ahol zavartalanul lehetett napfürdőzni, élvezni a nyugalmat, és a közös ebédek helyszínéül is ez szolgált.
A csoportnak ekkor szűkösek voltak az anyagi lehetőségei, a heti nyolc font munkanélküli segéllyel, amit Peter Caddy kapott, nem sok mindent lehetett kezdeni. De az események szerencsés alakulása folytán az építkezéshez szükséges anyagok mindig rendelkezésre álltak. A terméketlen talajnak mindenekelőtt komposztra, tápanyagokra volt szüksége: Vödrökkel és lapáttal felszerelkezve, a parasztok beleegyezésével összegyűjtötték a szomszédos mezőkről a lótrágyát, a partról pedig tengeri moszatot szedtek. A közelben lévő szeszfőzdéből származó szerves hulladékot és az ott felhasznált árpából visszamaradt részeket is trágyaként használták. Az egyik szomszéd korommal segítette őket, ami a drótféreg ellen volt hasznos (amely egyébként minden növényt elpusztított volna), és egyben trágyaként is szolgált. Az „úttörő” család a környéken levágott füvet is összegyűjtötte, és bedolgozta a földbe. Gyakran személyes munkával „vették” meg a hasznos dolgokat – például azt a fát és dróthálót, ami az új kerítéshez kellett, hogy távol tartsák a falánk üregi nyulakat.
A kert kezdett lassan formálódni. Már az első évben bámulatos eredmények mutatkoztak: nőtt a retek, a fejes saláta, a répa, a paradicsom és más zöldségfélék, és különböző gyógynövényeket lehetett szedni. Hogyan volt ezen a helyen ez lehetséges – ráadásul úgy, hogy azelőtt egyikük sem kertészkedett? Nem sokkal a kerti munka megkezdése után kialakult egy egészen különleges kapcsolat: Dorothy volt az első, aki hamarosan meglepődve felfedezte, hogy kapcsolatba tud lépni a természeti lényekkel, akiktől gyakorlati tanácsokat kaphat. Nagyon meghatározó élmény volt, melynek eredményeként a csoport mindegyik tagja megtanult munkája során a szokatlan vezetésben bízni. Ha bármikor hozzáértő útmutatásra volt szükség, Dorothy megpróbált kapcsolatba lépni az „illetékes” lényekkel. S rögtön meg is érkezett a segítség – például, amikor egy éppen elültetett saláta elsorvadni látszott, egy lényszerű a következőket mondta:

„Nem tudjuk helyeselni az átültetést. Gyengíti a növény erejét. Az embereknek kényelmes, nekünk azonban nehéz és gyengíti a készleteinket. A növény számára a legjobbat biztosítja a természet azon módszere, hogy bőséges mennyiségű magot terem és abból csak a legerősebbeket hagyja kifejlődni. A legjobb az lenne, ha az emberek a szokásosnál sűrűbben vetnék a magokat, majd kihúznák azokat a növényeket, melyeknél látható, hogy gyenge az életerejük. Így segítenek a természetnek, a természet pedig egészséges növényekkel fogja mindezt viszonozni.”

A kerttel kapcsolatos problémákra kapott tanácsokat azonnal alkalmazták is, melynek eredménye a meglepően bőséges aratás volt. 1964-ben Findhornban már 65 különböző zöldség-, 21 gyümölcs- és 42 fűféle termett.
Peter Caddy később így írt erről: „Ahogyan a talajban egyre több lett az életerő, úgy fejlődtek a növények, és gyorsan ellenállóvá váltak a betegségekkel és más problémákkal szemben. A kertben minden életfolyamat felgyorsult. A dévák a következőket mondták:

„Életerő tekintetében óriási mértékben javult a talaj. Amellett, hogy munkátokkal kivételes teljesítményt nyújtottatok, mi is állandó sugáresőt küldtünk a földbe. Közös igyekezetünknek köszönhetően minden gyorsabban nő a megszokottnál.”

A sikeres Findhorn-kertészek általános természetű kérdéseit gyakran egy olyan lényszerű válaszolta meg, aki a tájért felelt, aki a természeti lények világának szóvivőjeként érkezett. Többek között arról is beszélt, hogy mindannyian sugárzásokkal dolgoznak – ellentétben az emberrel, aki inkább csak vegyszerekben és nyomelemekben gondolkodik. Az ember pozitív érzése lenne a legfontosabb „adalék”, amit a talajnak adhatna; a lényszerűek közvetíthetnék az erőt, az ember a szeretetet.
A lényszerűek tanítása szerint az is kiemelkedően fontos, hogy a természettel való kapcsolatban bízzunk saját megérzéseinkben:

„Ha éppen dolgozol, és az az érzésed, hogy egy bizonyos zöldségfélét helyes lenne egy bizonyos helyre ültetni, akkor tedd azt – még akkor is, ha ezáltal az egész környezetet meg kell változtatni. (…) Ha a megfelelő növényt a megfelelő helyre ülteted, látni fogod, hová tartozik a következő növény. (…) Látni fogod, hogy az egész kert fejlődik, miközben egymás után elvégzel minden munkát. Nincs szükséged merev tervre.”

A Findhornban élő családok szokatlan munkamódszerének gyorsan híre ment. Ehhez hozzájött, hogy a „Grófsági Tanács a Kertészetért” által végzett vizsgálatokat olyannyira szenzációsnak értékelték, hogy egy rádióadó szeretett volna tudósítani a termesztési eljárásokról. Ám az idő még nem volt alkalmas arra, hogy nyilvánosan beszéljenek a lényszerűekkel való kapcsolatról, s a hihetetlen eredményeket így főként a talaj előkészítéséhez használt szerves trágya és komposzt intenzív alkalmazásával magyarázták.
Az eredmények azonban, melyeket a csoport a skót Findhorn Bay-en elért, egyre szokatlanabb méreteket öltöttek. Így előfordultak például 42 font súlyú (19 kg) káposztafejek is; egy fehér brokkoli pedig olyan nagyra nőtt, hogy szinte már nem is lehetett felemelni – hetekig ellátta a családokat. S mindezt egy terméketlen talajon, amely még néhány hónappal azelőtt túlnyomórészt murvából és homokból állt.
De természetesen egyáltalán nem csak (egyedül) a mennyiségről volt szó: A Findhorn-közösség megtanulta, hogy minden olyan táplálék, amelyet a lényszerűekkel tudatosan kialakított közös munkában termelnek, magasabb „táp- és rezgésértékkel” bír, ami hozzájárul ahhoz, hogy az emberi test fogékonyabb legyen a Napból, a levegőből és a kozmoszból érkező értékes sugarak felvételére.
1967 tavaszán Eileen belső vezetésén keresztül azt az utasítást kapta, hogy bővítsék ki a kertet, és alakítsák a szépség parkjává. Ez fák, bokrok és virágok ültetését tette szükségessé. Újabb területeket szereztek. S habár a talaj minősége sok növény növekedéséhez teljesen alkalmatlannak tűnt, a lényszerűekkel való tudatos együttműködés további egészen szokatlan eredményeket produkált: Egy frissen ültetett diófa például a legkedvezőtlenebb körülmények ellenére is hamar tekintélyes méretűre nőtt; olyan virágok, melyeket a puszta homokba ültettek, bámulatosan nőttek, óriási virágokat hoztak, és pompás színekben tündököltek.
A Findhorn-kert látogatói is egyik ámulatból a másikba estek. Figyelembe véve a talaj szegényességét és a zord északi klímát, az ember képtelen volt magyarázatot találni a kert egész területén élő gazdag növényvilágra. Azelőtt ilyet még sehol sem láttak! A Findhorn-közösség felismerte, hogy a lényszerűekkel folytatott harmonikus együttműködés a kölcsönösségen alapul. Nem elég, ha az ember hisz a lényszerűekben vagy a segítségüket kéri. A közös munkában is tisztelnie kell őket – ahogyan az ember a barátait tiszteli –, s minden olyan dolgot kerülnie kell, amivel megbánthatja őket. Így vannak olyan eljárások, melyeket sok kertben általánosan alkalmaznak, jóllehet akadályozzák a láthatatlan segítőkkel való együttműködést, mint például a cserjék és bokrok virágzás idején történő visszametszése.
1968 húsvétjáig a Findhorn-közösség három cédrusfa-bungalót készített, s egy újabb nagy földterületet sikerült a kerthez csatolni. Utakat alakítottak ki, és közel 600 bükkfát telepítettek, hogy körbezárják az egész területet. Ezek a fák azonban a déli part meleg éghajlatáról érkeztek, és szélsőségesen homokos talajba kellett ültetni őket. Ezenkívül erős és hideg északkeleti szélnek voltak kitéve. A természeti lények azonban segítettek e nehézségeken túljutni. Akkoriban így hangzott a tájak lényszerűjének tanácsa:

„Mindezeket az új fákat és bokrokat sűrű sugárzások áradatának falával fogjuk körbevenni, mert nagyon meg kell erősödniük, és szakadatlanul az élet elemeiben kell maradniuk. Minden egyes fát támogatni kell, amíg a bennük lévő élet eggyé nem válik az Élet áramlataival. Képes vagyok magamból egy részt szüntelen szolgálatban ennek a sugárzási falnak megtartani, miközben valahol máshol valami máson dolgozom. Az én tudatom bizonyos értelemben tágabb, mint a Tiétek. Az ember rendszerint inkább egy fényszóróhoz hasonlóan dolgozik, azáltal, hogy figyelmét egyik dologról a másikra irányítja. Mi átfogóbb módon működünk, nem ennyire koncentráltan, mindig tudatában vagyunk annak, amit ránk bíztak, anélkül, hogy utánanéznénk és látnánk, hol tartanak a dolgok." (…)

Mi nem kutatjuk át az eget, hogy megtaláljuk az élet kérdéseire a választ. Tudatosan állunk a dolgok tervében, tudjuk, mit kell tennünk, és meg is tesszük. Nem választhattok el bennünket működési területünktől. Mi magunk vagyunk ez a működés, mi vagyunk mind az energiával teli élet. A mi lélegzetünk az, amely jön, s megy, a mi karjaink és lábaink azok. Ugyanakkor azonban mégis teljesen szabadok vagyunk, szabadok, hogy az öröm, a színek, az élet lehessünk, és mindig, mindig szabadon magasztalhassuk, hogy egy még nagyobb Élet részei vagyunk, egy még nagyobb lélegzeté, még nagyobb karok részei, minden élet Egyetlen Uráé, akinek nincs formája, de nekünk tudatosan életet ad. Az élet, amit Ő ad, minden élet forrása, s mi örülünk, és sugárzása parányi részének érezzük magunkat.
Adjátok át a bükkök alkotta falnak minden oltalmazó szereteteteket, és köszönjük meg együtt Istennek a segítséget.”
Így nőtt a „Findhorn-sziget”, s a világ minden tájáról erre a partvidékre vonzotta az embereket. Míg a kert folyamatosan bővült, megérett az idő arra is, hogy nyíltan lehessen beszélni a lényszerűekkel való szokatlan kapcsolatról. Hiszen csakis az e kapcsolatból származó tanításoknak volt köszönhető a siker – nem pedig valamely kertész tapasztalatainak. Megjelent „A Findhorn-kert” („The Findhorn Garden”) c. könyv első kiadása – amit akkor egy kézi erővel működtetett géppel nyomtattak. Az előszót Sir George Trevelyan írta, aki a felnőttképzési mozgalom elindítójaként vált ismertté Angliában. Érdemes megszívlelni gondolatait: „A dévákkal való közös munka lehetőségét komolyan kellene kutatni. Elérkezett az idő, amikor nyíltabban lehet erről beszélni. Az a jelenség, hogy egy csoport laikusnak sikerült, megköveteli, hogy figyelmünket erre a témára irányítsuk. Már most sok ember készen áll arra, hogy ezt megértse, s a világ jelen állását tekintve nagyon fontos lehet, hogy minél többen megértsék, és szerinte cselekedjenek!”
Findhorn, mint követendő kertgazdálkodási példa, gyorsan ismertté vált az egész világon. A 70-es és 80-as években megalakult egy közhasznú társaság, amely akkoriban közel 300 tagot számlált. Egy egész lakókocsi-park fejlődött ki, egy a kert területéhez csatolt település, melyben önellátó alapon mindenki olyan szellemben igyekezett élni, amely egy előrevivő és emberséges eszmét követ.
Ma azonban a településnek kettős arca van: Az épületek és az utak kedves melegséggel olvadnak a vadregényes és természetes kert sokszínű növényvilágába. Számtalan fa és bokor nő a szélfútta dűnék szárazföld felőli lejtőjén. Még megtalálható az öreg lakókocsi, és Eileen is ott lakik kis házában. Findhorn másik arcát azonban azok a látogatók és lakók formálják, akik modern, ezoterikus-misztikus gondolatvilágukkal mindenre rányomják a bélyegüket, akikből azonban sajnos messzemenően hiányozni látszik a magasabb dolgok iránti szerényen odaadó, természetesen egyszerű érzés.
40 évvel azután, hogy a Caddy család egy lakókocsis élet kedvéért feladta a luxust, másodmagammal sétáltam a „lényszerűek által lerakott alapköveken”. Azon az áprilisi reggelen azonban bánatos érzéssel kellett megsejtenünk, hogy ma már más „szellem” fúj arrafelé, mint korábban, s hogy azok a lények, melyek munkálkodása által a természet csodái formát öltenek, mára bizony már nincsenek ugyanúgy jelen, mint egykor.

A cikk a Grál-füzetek 10. számában jelent meg.

[Reinhardt Wurzel]

vissza